Sziiiiasztok újra itt :D Boldog nyarat! Nos sietünk a kövi résszel is bár ezzel se nagyon csipkedtünk magunkat :P A szereplőket lassan frissítem :D Mivel
1. Eltűntek a képek (WTF?!)
2. a szereplők 99%a már nem szerepel haha
Ja és egy kérdés: nincs valamiiii...ötletetek ki az a csaj a blog fejlécén? :$ Tök gáz de elfelejtettem. (Lujzival meg nem vagyok kisegítve mert ő sem tudja...király :D)
Na jó olvasást kívánunk!
S&L
~Luisa
szemszöge~
Eszembe jutott minden egyes apróság, ahogy Ash
szemébe néztem. Elgondolkozhattam, mert arra eszméltem fel, hogy a volt barátom
szorosan magához ölel, illata pedig elnyom minden a fejemben.
- Ash! Ööö, szia! Hogy, ommm, hogy kerülsz
ide? – nehéz volt levegőt vennem. Legszívesebben mamma szoknyája alá bújtam
volna, habár ez szégyenletre méltó a koromat tekintve.
- Szünetünk van és már rég jártam
Olaszországban, pedig nagyon megszerettem, főleg, hogy… - egy pillanatra
elhallgatott, majd megrázta a fejét és folytatta – Szóval, csodás ez a hely, és
isteni kaják vannak! – felnevetett, a hangja pedig sok-sok emléket idézett
bennem.
* Ausztrália! Ez a
hely fantasztikus és vérbeli ausztrálok mutatják meg nekünk a szépségeit. Azt
hiszem, bátran mondhatom, hogy az életem jelenleg egy álom, egyre sikeresebbek vagyunk,
és csodás barátaink vannak! Na, meg ez a félisten, aki épp halkan szuszog
mellettem…*
Az emlékkép hatására összeszorult a szívem.
Istenem, milyen naiv voltam!
- Luise, jól vagy? Olyan fura arcot vágtál… -
Ashton gyanakvóan nézett rám. Na, azt már nem, már több mint két éve
szakítottunk, semmi nem ingathatja meg a döntésem!
- Ó, persze, bocsi, azon gondolkodtam, hogy
bedugva hagytam-e a vasalót otthon… Írok is gyors Sophienak, hogy nézze meg! –
előkaptam a mobilom és írtam Sophianak.
„ASH.O.S”
- Itt van Mike meg Cal is, nincs kedved
odajönni hozzánk? – intett maga mögé. Valóban ott állt az említett két srác.
- Ne haragudj, de most nem, sietnem kell haza,
ráadásul papá már biztosan vár! Szia Ash, üdvözlöm a többieket! – ééés sietős
léptekkel a kijárat felé iszkoltam.
- Luisa, várj! – utánam szaladt. Ezt. Nem.
Hiszem. El.
- Igen?
- Nincs kedved találkozni valamikor?
Megihatnánk egy kávét, vagy valami… - istenem, zavarban volt! Édesen mosolygott
és a tarkóját vakargatta. Én is elmosolyodtam.
- De, persze, de tényleg sietnem kell! Majd
beszélünk, szia!
- Király, menj csak, nem tartalak fel! – még
azért megölelt és egy puszit is kaptam. Tuti rákvörös volt a fejem, pedig amúgy
nem vagyok egy pirulós típus… Amint elengedett, elstartoltam és keresni kezdtem
papá nap sárga autóját.
Hazafelé az autóban elaludtam, pedig csupán 20
perc az út.
- Bella, ébredj, itthon vagyunk! – keltegetett
apa.
- Máris? – kérdeztem álmosan, majd ásítottam
egy óriásit.
- Be ne kapj! – nevetett fel.
Kiszedtük a csomagomat a csomagtartóból és
amint beléptem a kiskapun a testvéreim egyszerre támadtak le: Alex és Fizzy két
oldalról vontak csoportos ölelésbe, míg Marco és Maria a lábaimra tapadtak. A
meleg fogadtatás hatására elnevettem magam.
- Otthon, édes otthon! – sóhajtottam, majd egy
kis idő után kibontakoztam az ölelésből.
- Merre van mamma? – kérdeztem miközben az
ikreket felvettem a földről. Egészen könnyűek voltak így a két kicsivel a
kezemben indultam be a házba.
- Még dolgozik, de nemsokára jön – csicseregte
Fizzy. Hihetetlen mennyit nőiesedett mióta utoljára láttam. Annyira szép volt,
hihetetlen büszke voltam rá. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy nagyon
szoros kapcsolat fűz a testvéreimhez.
- Figyu, Lulu, tudom, hogy csak most jöttél,
meg minden, de nem dobsz össze egy carbonarat?- kérdezte Alex óvatosan. Mind
kérlelő szemekkel néztek rám, még papá is.
- Bevásároltunk hozzá… - jegyezte meg Fizzy.
- Csak ha segítesz – kacsintottam a húgomra.
- Carbonara! – sikították az ikrek.
Elmosolyodtam. Teljesen biztos voltam benne, hogy hazaértem.
***
Este még segítettem anyának kitakarítani a
házat, ami elég kemény munka, tekintve hogy az épület háromemeletes. Fizzy is
segített ugyan, de a földszint után elment mozizni a barátnőivel. Nagyjából két
és fél óra kemény takarítás várt minket az emeleteken. Az ikrek s Fizz szobája
rendben volt, viszont Alex birodalma maga volt a káosz. Emlékszem, mikor kicsik
voltunk, mikor még csak mi ketten voltunk a régi házban, mindig ő pakolta el a
játékokat. Imádott pakolni, nekem nem is engedte. Nos, ez a rendmánia már meg
sem látszik a szobája mintha egy szörnyen kaotikus csatatér lenne. Mamma
közölte, hogy ő abba a szobába be nem megy, mert büdös van és állítása szerint
a kajamaradékok már saját életet élnek. Én ezen csak jót nevettem. Aztán
bementem… ééés valami megmozdult a sarokban… Egy pillanat alatt kint voltam a
folyosón és bevágtam az ajtót magam mögött. Mamma karba tett kézzel állt
előttem, „énmegmondtam” arcot vágva.
- Menjünk inkább hozzám – ajánlottam fel.
- Jó ötlet! Hoztál szennyest kincsem? –
kedvesen végigsimított a vállamon.
- A-a, szoktunk mosni – feleltem büszkén, mire
ő felkuncogott.
Az n szobám kevésbé volt posztapokaliptikus.
Csak port törölni és szellőztetni kellett. Az esti szellő meg-meglibbentette a
függönyt. Anya hozott fel popcornt és fagyit, majd az ágyamra telepedtünk.
- Miért van három kanál? – néztem rá
értetlenkedve. Abban a pillanatban Fizzy berobbant az ajtón. Mamma mindent
tudóan kacsintott.
- Milyen volt a film? – érdeklődtem a húgomtól
és bekaptam egy falat fagyit a pattogatott kukoricával.
- Ugyan, Lulu, senkit nem érdekel! TE mesélj!
Gyerünk, milyen Anglia? És miért nem hoztál haza valami srácot? –
kíváncsiskodott Fizzy. Anyára néztem, aki szintén szörnyen kíváncsi tekintettel
meredt rám, amin elnevettem magam.
- Hát jó… - egyeztem bele, majd az ölembe
vettem egy párnát – Anglia fantasztikus, habár sokkal hidegebb van, mint
itthon, de nagyon szeretek ott lenni. Az oktatás nagyon színvonalas, Fizz,
neked is tetszene… - kezdtem lelkesen.
- Jajj, minket nem a színvonalas oktatás
érdekel! Ugye mamma? – az említett csak megrántotta a vállát és továbbra is
kíváncsian figyelt. Olyan volt, mint egy kisgyerek az esti mesénél.
- Akkor mégis mi? – kérdeztem tanácstalanul.
- Hát a fiúk! – a húgom ezt úgy mondta, mintha
teljesen természetes lenne. Az is, csak nem az ő korában.
- Tessék? Mióta érdekelnek téged a fiúk? Nem
vagy te még túl kicsi a fiúzáshoz? – vontam kérdőre.
- Ugyan már, van barátom is! – csattant fel.
Erre már mamma is felkapta a fejét. Fizzy hirtelen lesápadt, mikor leesett neki
mit mondott. Hoppá, elszólta magát!
- Francesca Perrucci! Mikor akartál erről
beszámolni nekem? Mamma mia, apátok ki lesz akadva! – egyáltalán nem volt
mérges, csak rosszul esett neki, hogy nem mesélte el egyből.
- Hát, igazából nem a lányokkal voltam
moziban… Mattias a neve és nagyon rendes – Fizzy teljesen vörös volt. Egy
pillanatra csend lett a szobában.
- Ááá, a kishúgom szerelmes! – visítottam fel
boldogan.
- Luisa, az istenért, halkabban már, papá
meghallja! – torkollt le.
- Késő… - szólalt meg az említett az ajtóban.
- Papá…
- kezdte volna Fizz. Anyával izgatottan figyeltük az eseményeket, én még egy
kis popcornt is tömtem a számba.
- Szeretnénk megismerni a barátodat,
Francesca. Remélem, elhívod a holnapi ünnepségünkre – papá arca ellágyult, Fizz
pedig megkönnyebbülten lélegzett fel.
- Persze! – olyan édes volt azzal a boldog
mosollyal az arcán.
- Na, hagylak titeket, látom ez ilyen csajos
megbeszélés… - de nem mozdult, továbbra is az ajtóban támaszkodott.
- Nicolas, fürdesd meg az ikreket kérlek! – tolta ki mamma.
Megvárta, amíg apa lemegy a lépcsőn.
- Oké, Luisa te jössz! – huppant vissza az
ágyra.
- Na, de mamma! Nincsen a fiúkkal semmi! –
háborodtam fel.
- Ne mondd már, hogy egy helyes srác sincsen
Oxfordban! Azt egyikünk sem hiszi el – Fizz ültében csípőre tette a kezét.
- Oké, legyen. Andynek hívják, és többször is
elhívott randira de mindig nemet mondtam neki.
- Helyes?
- Az – sóhajtottam lemondóan.
- Akkor nem értelek kislányom. Miért nem
randiztál vele? – egyikőjük sem érthette. Ami két éve történt, teljesen
összetört, mind a szakításunk Ashtonnal, mind a banda bukása… Szerettem volna
valami elérhetőt, amiben lehetek sikeres. Ezért tanulok tanárnak.
- Istenem, Luisa! Csak azt ne mondd, hogy
Ashton miatt! – képedt el Fizz.
- Én… Nagyon rosszul esett, oké? Minden, ami
akkoriban történt… - birizgálni kezdtem a párna csücskét.
- Lulu, két éve történt! – Fizzy még mindig
számon kérő és felháborodott volt.
- Képzeld, tudom! De fogalmad sincs, milyen
érzés volt, hogy mindent elvesztettem, amit igazán szerettem!
- Luisa! Nem a húgod tehet róla! Ne kiabálj! –
szólt rám mamma. Sóhajtottam.
- Tudom, bocs Fizz, de még mindig nem sikerült
elfogadnom, főleg most, hogy megint találkoztam Ashhel…
- Találkoztál vele?
- Igen, a reptéren, elhívott valamikor kávézni…
Én pedig igent mondtam – elterültem az ágyon.
- Jól tetted kincsem! Lehet, hogy ha megint
találkozol vele, képes leszel elfelejteni a múltat – mamma szavai
megnyugtattak.
- Gyere, Francesca, hagyjuk aludni a nővéred!
Jó éjt édesem! – elköszönt és magával vitte a húgomat is.
***
Egy SMS keltett reggel. Pontosabban kettő. Egy
elmondhatatlanul tartalmas „???” Sophiatól és egy másik Ashtontól.
„Ráérsz ma?
Sétálhatnánk egyet! xxAsh”
Válaszolnom
kellett.
„Csak estefelé, Alex ballag jövő héten és ma
kezdődik a buli. 8-kor a kiskapunál? L”
Tudtam, hogy már nem léphetek vissza.
Felhívtam Sophiat.
- Sophia Bertolucci telefonja, Sophia most nem
ér rá. Hagyna neki üzenetet?
- Angusss, az istenért, kiírja a nevem a
telefon! Add Sophiet, légyszi! – a szememet forgattam. Borzasztó ez a csávó. És
alacsony.
- Mint említettem, éppen nem ér rá…
- Fürdik? – vágtam a szavába.
- Nem, de illetlen dolog belevágni…
- Persze, persze, add már neki oda azt a
francos telefont! – ha találkozok vele, megütöm. Ez tuti.
- Erről beszéltem, Luisa! – sóhajtott
kényesen. Ez tuti nem normális.
- Vészhelyzet van, add oda neki a telefont! –
már szörnyen ideges voltam. Nevetni kezdett.
- Na, mi van, nem tudod, mit vegyél fel?
- Istenem, annyira felszínes barom vagy! Add
oda azt az idióta telefont Sophianak, vagy esküszöm addig foglak ütni, míg a
térdemig nem érsz, aztán beadlak egy árvaházba és azt mondom az utcán
találtalak – fenyegetőztem és eldöntöttem, hogy mindenképp eltöröm azt a
szörnyen hegyes orrát.
- Persze, mindenképp! – kacagott fel
gúnyosan.
- Na, idefigyelj, te idióta, beképzelt sznob!
Van fegyvertartásim, ezt mindketten tudjuk, és szívesen ülök pár évet
gondtalanságból elkövetett emberölésért, ha nem adod oda Sophienak azonnal azt
a sz@ros telefont! – dühöngtem. Tényleg volt fegyvertartásim és ezt nagyon jó
tudta.
- Kíváncsi leszek, mit szól majd Sophia… De
odaadom neki a telefont, habár egy kérlek is elég lett volna – hanghordozása
idegesítő volt. Még fortyogtam, mikor Sophie csicseregve beleszólt.
- Sziaaaa – hosszasan elnyújtotta az „a”
hangot.
- Angusss egy idióta, megfenyegettem, de nem
ez a lényeg, hanem, hogy este találkozom Ashtonnal és tudom, hogy jössz
nemsokára, de nem bírtam várni és… - hadartam.
- Várj te megfenyegetted a pasim?
- Igen, azt mondtam neki, hogy lelövöm, ha nem
adja neked oda a telefont, de okos kis pincsi, egyből átadta – kuncogtam
magamban.
- Luisa, ez tűrhetetlen! Nem viselkedhetsz így
vele! Ő a barátom! Szeretem! – panaszkodott felháborodva.
- Dehogy szereted! Te is tudod, hogy nem
szereted! De azért köszi, hogy foglalkozol a problémámmal!
- Ne haragudj, én csak… - láttam magam előtt,
hogy elhúzza a száját, de már késő volt, megsértődtem és a szavába vágtam.
- Mindegy, majd megoldom, szia! – és lecsaptam
a telefont. Egy pillanatig szörnyen dühös voltam rá. Aztán átgondolta és
rájöttem, hogy nem volt teljesen igazam. Előbányásztam a mobilom az ágy alól
(idegességemben bevágtam alá) és írtam egy SMS-t.
„ Ne haragudj, nem voltam igazságos, ha
hazaértem hívlak! xxLxx”
Nem vártam meg a választ, leszaladtam
segíteni.
A családunk imád bulizni. De komolyan. Alex
csak a jövő héten ballag, de nálunk már buli van. Mivel óriási a család, így
rengeteg kaja kell. Giovanni bácsikám (akinek én vagyok a kedvence) imádja, az
olasz ételeket ezért abból van a legtöbb.
- Luisa! Indítsd az órát! Kezdhetjük! –
kiáltotta el magát mamma. És onnantól kezdve nem volt megállás.
***
19:59. Giovanni bácsi már elég részeg és
eléggé teli van ahhoz, hogy ne vegye észre, ha eltűnök. Imád engem, na és
szerintem élete célja, hogy férjhez adjon… Nagyon rendes a bácsikám, én is
imádom, de a házasodósdi még nem nekem való.
Letettem a poharam az egyik asztalra és a
kiskapuhoz osontam. Ügyeltem, hogy nehogy valaki észrevegyen, hátha Giovanni
mégis kijózanodna kicsit és keresne.
Ashton már a kapu mellett várt.
- Szia! – köszönt vidáman. És talán túl
hangosan.
- Pszt! Valaki meghallja, hogy leléptem és
akkor az életben meg nem szabadulok a bácsikámtól! Na, meg te sem, mert azt
hinné, hogy el akarsz szöktetni és titokban feleségül venni, és akkor… -
hadartam suttogva. Halkan felkuncogott.
- Egy „Szia” is elég lett volna – kacsintott.
- Oh… Szia
Ash – mosolyogtam rá. Felnevetett.
- Te semmit sem változtál! Mehetünk? – azzal
átkarolta a vállam.
- Ééés… Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Sétálni. Egy parkba. Nyugi, nem foglak
elrabolni vagy megerőszakolni! – halkan kuncogott, ami inkább cincogás volt.
- Hát, tudod, azt nem is ajánlanám, egy édes
kis pisztoly lapul a táskámban – röhögtem fel. Ő pedig döbbenetében megtorpant.
- Ez most valami fura vicc?
- Jaj, dehogy, ilyennel nem viccelek! –
hitetlenkedve nézett rám. Pontosan tudta, hogy mit nem akarok elmondani neki.
Így hát rákérdezett.
- Miért hordasz magadnál fegyvert, Luise? –
sóhajtottam. Bízhatok benne, mindig is bízhattam, bár Sophia sem tudta az okát.
Szerettem volna már megosztani valakivel, és ott akkor, abban a pillanatban,
úgy gondoltam, hogy Ashton a legalkalmasabb személy erre.
- Hát jó. Úgy másfél éve elmentem bulizni pár
csoporttársammal…
- Ez már rosszul kezdődik – jegyezte meg. Hát
még a folytatás!
- Nagyon magam alatt voltam, szünet volt, én
Angliában maradtam, Sophia hazajött, szóval csak a csoporttársaimat ismertem.
Kitalálták, hogy menjünk el vonattal Londonba. Nem ellenkeztem, amúgy is sokat
jártunk oda, nagyrész ott vásároltunk ruhákat, meg szeretem is a várost.
Elmentünk először valami jó hírű kicsit elit klubba. Én nagyon kényelmesen
éreztem ott magam, volt egy csomó biztonsági őr, meg minden. A többieknek
annyira nem tetszett, azt mondták menjünk át valami másik helyre. Semmi jónak
nem voltam elrontója, így elindultunk. Egy picit lemaradtam tőlük, valami
SMS-em jött, és mire a zebrához értem, ők már a túloldalon voltak. Én viszont
pirosat kaptam és nem tudtam átmenni. Nem is vették észre igazából, hogy már
nem vagyok velük. Hirtelen megállt mellettem egy srác és mondta, hogy menjek
vele. Természetesen eszem ágában sem volt, de erősködött, aztán rángatni
kezdett, és ez addig fajult, hogy berángatott egy sikátorba. Konkrétan meg
akart erőszakolni, de szerencsémre elég hangosan kiabáltam és az egyik lakásban
felkapcsolták a lámpát. Az ott lakó srác észrevett és azonnal lerohant, közben
pedig már a rendőrséget is hívta. Végig velem ült az őrsön, amíg feljelentettem
azt az erőszakos állatot. Végül nála aludtam, hagyta, hogy egyedül aludjak az
óriási franciaágyon, ő pedig a kanapéra költözött. Ezért van nálam lőfegyver,
beélesítve– fejeztem be a mesét.
- Istenem, Luise, én annyira sajnálom! – ölelt
meg hullasápadtan. Úgy tűnt tényleg megijedt.
- Ugyan, megesik az ilyen tanultam belőle,
ráadásul a srác, aki megmentett a mai napig az egyik legjobb barátom –
mosolyodtam el.
- Nem, nem azt, mármint azt is. De leginkább
azt sajnálom, hogy nem védtelek meg – hajtotta le a fejét.
- Jaj, ne csináld már Ash, nem is jártunk már
akkor! – csóváltam a fejem.
- Na, igen… - sóhajtott – Szeretnék veled
beszélni erről.
- Én úgy tudom, már mindent megbeszéltünk –
ráncoltam a szemöldököm értetlenül.
- Pontosan. De… Szeretnék bocsánatot kérni a
viselkedésemért, és… és szeretném… szeretném újrakezdeni veled. Nagyon hiányzol
Hercegnő!
~Sophia
szemszöge~
Két napom volt teljesen egyedül, eldöntöttem
mikor Luise elment, hogy kiélvezem a saját magam társaságát.
Luke SMS-ére jobbnak láttam, ha nem
válaszolok. Nem állok készen arra, hogy lássam, azt sem tudom, hogy kellene
viselkednem, ha találkozunk. Luisa mindig mindenre tudja a választ, de erről,
amíg nem döntöttem mit kezdek vele, nem szólok neki.
Telefonom pittyenése szakított ki
gondolatmenetemből és ébresztett rá, hogy már 20 perce nézem könyvem ugyanazon
lapját. Összecsuktam a könyvet és megnéztem ki írt. Luise írt valami
összevissza betűket. „ASH.O.S.”
Felhúztam a szemöldököm, nagyra nyitottam a szemem, lebiggyesztettem az
alsó ajkam. Talán segítséget kér. De az
ASH? Egyből az egyik kedvenc sorozatomra az American Horror Story-ra
asszociáltam, de a betűk nem stimmeltek. Egy pár percig fejtegettem a választ,
aztán visszaírtam reménytelenségemben és vártam a választ. Közben Angus írt,
hogy feljön, őt válasz nélkül hagytam, nem váltott ki belőlem örömöt az, hogy
jön, de az egyedüllét is unalmas volt.
Kopogtattak. Angus ilyen gyorsan ideért volna?
Londonban lakik, az én, vagyis mi lakásunk Oxfordban, még el sem kezdtem rendbe
szedni magam, a pizsi melegítőm és egy lyukas póló volt rajtam, és hogy ezt
tetézzük a hajam is káosz volt.
- Mindjárt megyek! – kiabáltam és a lyukas
pólóm alá gyorsan felkaptam egy melltartót és összekötöttem a hajam, csak, hogy
összeszedettnek tűnjek. Nem is értem miért nem tudom magamat adni a barátom
előtt hisz egy fél éve együtt voltunk, általában már ilyenkor megnyílok. Nos,
ennél a „dísz” pasinál nem ment. Kinyitottam az ajtót, de nem igazán az állt
ott, akire számítottam.
- Szia, An… - arcomra fagyott a mosoly, ami
még mű is volt valljuk be.
- Helló, Soph! – intett felém Luke és lazán
besétált a lakásba tökéletesen meglepődött személyem mellett. Pár másodperc, és
eszméltem.
- Nem emlékszem, hogy behívtalak – tettem
karba a kezem a még mindig nyitott ajtó mellett, melynek metaforikus,
szimbolikus nemzetközileg is ismert jelképes jelentése: Menj ki! Úgy lázszik
Luke nem vette észre kicsit sem baráti üdvözlésem.
- Nem válaszoltál az SMS-emre, így kezdtem
aggódni érted… - mosolygott szelíden.
- Ez megható – mosolyogtam gúnyosan és
becsaptam az ajtót, ami hangosan jajveszékelt mögöttem mikor a keretbe ért.
- Szóval, mindenképp látni akartalak… - nézett
rám jelentőségteljesen és várt. Mire? Hogy a nyakába ugrok? Nyilván…
- Arra gondoltam, leugorhatnánk kajálni és… -
félbe szakítottam.
- Térjünk a lényegre, most – utasítottam. Luke
megadóan lehajtotta a fejét.
- Bocsánatot akarok kérni – kezdte – Úgy
mindenért, az Amerikában történt… dologért – hisztérikusan felröhögtem, de ő
folytatta – Sajnálom, hogy elveszítettem a bizalmad és azért a szerződésért meg
nem is tudok elégszer bocsánatot kérni, de hiányzol – nem mondhatja komolyan,
láttam mikor őszinte és mikor nem az. Most nem láttam rajta azt a fajta
„sugarat” mint a kapcsolatunk elején. Vagy akkor vágott át és most nem?
Értetlenül meredtem magam elé.
- Vagy te mész ki azon az ajtón… most! Vagy
én! – próbáltam higgadt maradni. Ő elvigyorodott.
- Tehát maradhatok? – csillant fel a szeme.
- NEM! – már gyűltek a könnyek a szemembe, a
hirtelen dührohamom miatt.
- Nem! Kifelé! – mutogattam az ajtó felé – Te!
Ti pasik kiöltétek belőlem mindazt, amit szerettem magamban! – eltört a mécses
– Az összes önbizalmam a béka segge alatt és te most hirtelen berobbansz, mikor
összeszedném magam!? Nem! Luke, menj el most! Jó? – nem tudom miért kérdeztem
meg, hogy „Jó?”. Elindult felém, megállt előttem, és amire végképp nem
számítottam, megölelt.
- Te mégis mi a francot képzelsz!? – löktem el
magamtól és a hátát tolva az ajtóhoz tessékeltem. Az, hogy a fejem milyen vörös
lehetett… tippem sincs. Mikor kitoltam a küszöbön meglepődve szembefordult
velem. Fenyegetően ráemeltem a mutató ujjam.
- Ne merd még egyszer! – becsaptam az ajtót.
- Sophie, ne csináld már! – kopogott
erőtlenül.
Elégedett mosollyal vágódtam a tanulós
fotelomba, még kétszer kopogott aztán csend. Perceken belül újabb kopogtatás
hallatszott. Még nem ment el? És újra kopogott, immár erősebben, még csengetett
is. Mérgesen felpattantam és kinyitottam az ajtót és ráordítottam az ott
állóra.
- Mit akarsz még? – csak most épp Angus állt
ott.
- Oh… Helló Angus – nos, ez egy kicsit sem
hangzott kedvesnek. Eltátott szájjal nézett rám s utána próbálta kiszedni
belőlem e kedves fogadtatás okát.
- Megyek zuhanyozni – vetettem oda – Ha Luise
hív, kiabálj, oké?
- Oké – bólintott majd benyomta a BBC-t.
Szememet forgattam Angus híradó mániáján. Nem is érdekli, mi megy a
nagyvilágban, csak felnőttnek akar tűnni, hogy a szülei rá hagyják a családi vállalkozást,
ha elvégzi a jogot.
Zuhanyzáskor megy a legjobban a gondolkodás.
Miért mondtam ezt Lukenak, amit mondtam? Nem is igaz. Nagyon sok dolgot
szeretek magamban. Például… magabiztos vagyok! Kihúztam magam. Oké, ez nem
igaz, én vagyok maga a bizonytalanság. Mindig őszinte vagyok, kivéve Angussal,
mondjuk Luisenak se szóltam Luke SMS-éről… Reménytelen vagyok, és hisztis és
úristen ezek tűnnek a legőszintébbnek. Ha belegondolok, amit Lukenak mondtam,
az is eléggé mélyről a tudatalattimból jött, eddig fel sem merült bennem a
gondolat. Igaz lehet? Csörög a telefonom, Angus hangját hallom… Inkább
közbelépek. Kiléptem a kabinból, egy törölközőt magamra csavartam és kiszaladtam
a fürdőből. Átvettem a telefont a fotelben ülő fiú kezéből és beleszóltam.
Luise volt, megfenyegette Angust és találkozott Ashtonnal. Milyen meglepő
egybeesés, hogy Luke is pont ma nyögte be, hogy hiányzom… Szóljak Luisenak? Megijedtem
és hirtelen az Angussal kapcsolatos dolgot hánytorgattam fel. Undorító milyen
hamisak ezek a szavak. Luisa megsértődött, remek.
Holnap megyek inkább haza Olaszországba. Egy
perccel sem bírom tovább Angliát.
Ráförmedtem Angusra.
- Miért nem kiabáltál? – kérdeztem idegesen.
- Olyan szép vagy mikor mérges vagy – ettől a
mondattól az arcom olyan lehetett, mint amire tenyérrel rávágtak. Tessék?
- Köszönöm – lágyultam el. Vajon mennyit
gondolkozhatott ezen?
Felállt és megcsókolt. Közelebb húzott magához
és éreztem dudorodó nadrágját, amit valószínűleg az egy szál törölköző váltott
ki. Minél előbb le kellett állítanom, semmi kedvem ehhez az egészhez.
- Khmm… – köhintettem kínosan, miközben Angus
már a nyakamat puszilgatta. Felnézett rám, értetlenül.
- Asszem’ elmegyek felöltözni – sarkon
fordulta és visszaszaladtam a fürdőbe, ahol kikészített teljesen „NEM SZEXI”
cuccom hevert. Szegény Angus, mosolyogtam magamban, és ami a legfurább,
teljesen közömbös volt a helyzet. Pár mozdulattal visszamentem a hoppon maradt
pasimhoz.
- Minden rendben, Soph? – kérdezte. Nincs,
tehát inkább nem válaszoltam és témát váltottam.
- Holnap megyek vissza Olaszországba, Luise
öccse ballag… és anya sincs jó passzban. Tehát most csak szeretnék egyet
filmezni, nyugodtan – mosolyogtam. Angus elindított valami tökéletesen unalmas
filmet, ami többnyire a politikával kapcsolatos témákat dolgozta fel. Én a
fotelomban ültem, összehúzódva, bebugyolálva egy pokrócba. Anglia hűvösebb,
mint Olaszország. Angus a szoba másik sarkában foglalt helyet az ágyamnál.
Sosem voltunk olyan összebújós páros. Már majdnem elaludtam a filmen és még meg
sem fogalmazódott bennem a kérdés miért ezt a szörnyen unalmas filmet nézzük,
mikor megláttam, hogy Angus jegyzetel.
- Te mégis mi a jó istent csinálsz?
- Szakdolgozatot – vetette oda.
- Egy film alapján? – kérdeztem majd rájöttem,
hogy nagy hiba volt, mivel elkezdte taglalni a film által bemutatottakat és
azok fontosságát.
- Tehát, igen, film alapján – zárta le
büszkén.
- Oké – körülbelül az utolsó mondat érdekelt.
- Hé! – esett le – A szakdogát már le kellett
adni! – figyelmeztettem.
- Apám kért haladékot nekem – ezek hallatán
felfortyantam és felpattantam. Kiszedtem a DVD lejátszóból a lemezt és a kezébe
nyomtam.
- Apukád nem írja meg helyetted – mosolyogtam
gúnyosan. Elegem volt, hogy apuci
tökéletes kisfia mindent megkap és már nem is a tisztességes keretek közt. Az
olasz véremet nem meghazudtolva elküldtem haza a kisfiút megcsinálni a házi
feladatát, nem túl kedves módon.
Ránéztem az órámra. 10:00. Mg eljutok
Olaszországba ma… Gyorsan kirámoltam a szekrényem bele egy hatalmas bőröndbe,
felkaptam egy szaggatott farmert egy csipkés felsővel. Nagy nehezen lecipeltem
a legnagyobb nehézségű bőröndöm és már készültem volna, hogy hívok taxit.
- Segítsek? – szólalt meg valaki a hátam
mögött. Megpördültem a tengelyem körül. Luke volt az.
- Mégis mit csinálsz itt? Kérdeztem
meglepetten.
- Hát tudtam, hogy egyszer kimozdulsz és…
vártalak – mosolygott édesen.
- Kérjek távoltartásit? – húztam fel a
szemöldököm. Luke elképedt arcán elnevettem magam.
- Isten ments! – emelte magasba a kezét.
Épp arra jött egy taxi, leintettem. A taxis
segítőkészen kiszállt és segített betenni a bőröndöt a csomagtartóba. Beültem, majd Luke is bevágódott mellém.
- Hová parancsolnak? – fordult hátra a sofőr
mikor ő is beült.
- A reptérre – mosolyogtam.
- Repülünk? – kérdezte a mellettem ülő.
- Én igen, te nem – forgattam a szemem.
Elhallgatott és csendben ültük végig az utat a Heathrow repülőtérre.
A kis hang, ami mindenhol egyforma, közölte,
hogy másfél óra múlva indul a gépem. Beálltam a sorba, vagyis beálltunk a sorba
a becsekkolásnál, mivel valamilyen érthetetlen módon Luke is jött utánam, mint
egy árnyék. Én következtem.
- Hová parancsol?
- Milánóba – mosolyogtam ugyanolyan
semmitmondóan a nőre, ahogyan ő rám. Pötyögött, valamit matatott az egérrel,
majd rám pillantott.
- Neve?
- Sophia Bertolucci.
- Köszönöm, öné az F8-as ülés. Jó utat!
Következő! – tehát menje innen.
- Hová parancsol?
- Milánóba.
- Mamma mia, Luke! – akadtam ki.
- Neve? – folytatta a nő nem törődve semmivel
maga körül.
- Luke Hemmings – az idős nőnek Luke neve nem
jelentett semmit, bár már tinik tömege gyűlt körénk, némelyik sírva is fakadt.
Én a lehető leggyorsabban menekültem a helyszínről.
Átmentem az összes lehetséges ellenőrzésen
majd felmentem a kapuhoz mely a géphez vivő buszhoz megy. A kapu előtt egy
halom ember várakozott már. Kerestem egy nyugodt helyet, elővettem a telefonom
és rányomtam Luise nevére.
- Ciao – szólt bele lágy hangon,
megnyugtatott, hogy hallom.
- Hellooo… - kezdtem – Elindultam – gyors,
velős és tökéletes kifejezése a „két nappal hamarabb megyek, mert már elegem
van a sznob angolokból” – nak. Luise egyből értette mit akarok.
- Már? Nem két nappal később akartál jönni? –
hallottam a hangján a kíváncsiságot és az értetlenséget.
- Igen, meguntam Angliát – nevettem.
- Haha, hahaha… - nevetett ő is, de mintha nem
rám figyelt volna teljesen. Bár ezt a családja mellett meg is értem.
- Figyu, lépek, majd írok, ha leszálltam.
Puszi! – és kinyomtam.
Tárcsáztam anyukám.
- Szia, életem! – szólt bele, hangja vidám
volt.
- Szia, anyu! Az a helyzet, hogy két nappal
előbb megyek, meguntam az angolokat.
- Rendben van drágám, várunk Noah-val – a háttérben
mackós férfihangot hallottam – Igen… Noah… Majd… Ne… Menj már… - verekedés a
telefonért – Majd ha megjön! – anyukám tekintélyt parancsoló hangja mindent
elárult, tehát Noah visszavonult – Van egy kis meglepink – hangja izgatott
volt.
- Alig várom, hogy megtudjam!
- Nekiállok főzni akkor. Mit ennél?
- Csinálsz pizzát? Olyan olaszosan! – úgy
mondtam, mint egy kisgyerek.
- Persze csillagom! Siess, várunk!
- Puszi anya, Noahnak is!
- Ő is puszil, én is! Szeretünk!
- Én is titeket! – leraktam, mire Luke
odalépett.
- Hogy vannak anyukádék? – érdeklődött.
- Jól, köszönik – mosolyogtam.
- És te? – kérdezte – Hogy telt az elmúlt két
éved? – ezt a kérdést olyan könnyedséggel tette fel, mintha nem tett volna
tönkre lelkileg.
- Fordulj fel – mondtam gyorsan, a kapuk
kinyíltak, hogy drámaian elviharozhassak. Átszaladtam az alagúton, ő valamiért
könnyedén tartotta a tempót. Talán, mert kétszer akkora lábai voltak, ezért
kétszer akkorát lépett, mint én. Tök logikus.
- Tudom, hogy egy köcsög voltam, de hányszor
kérjek még bocsánatot? – nézett rám könyörgően.
- Egyszer se, inkább hagyj békén – Luke mintha
meg se hallotta volna, amit mondtam.
- Tényleg őszintén nem akarom, hogy haragudj,
ezért is próbálkozom újra, hogy jóban legyünk.
- Luke ez zaklatás! – könyörögtem.
- Talán – vigyorodott el – De legalább látod,
milyen lelkes vagyok! És ami a legjobb, melletted ülök – mutatta fel a
repjegyét.
- Hát ez csodás – mondtam gúnyosan.
- Tényleg örülsz? – képedt el.
- Aha. Nagyon – feleltem unottan.
- Nem úgy hangzik – bizonytalanodott el.
- Mert nem is. Luke kellemetlen a közeledben
lennem! – fakadtam ki.
- Remélem ezt meg tudom változtatni, amíg
Olaszországba érünk.
- Az egy órát tesz ki és már több mint két
órája szórakoztatsz. Szerintem reménytelen, én feladnám – mondtam reménykedve.
- Ne reménykedj, Cica! – karolta át a vállam.
A busz odaért a repülőhöz és elfoglaltuk a helyünket… Természetesen egymás
mellett.
- Kérsz fél fülest? – nyújtotta nekem a
fülhallgatót. Elfogadtam, addig sem beszél. A Nickelback Lullaby című száma
volt a lejátszási lista elején. Fájdalmas emlék hasított a szívembe. Az első
közös repülésünk. Ránéztem. Ő végig az én reakcióm figyelte. Tudta, hogy ez a
szám különleges. Most először tűnt őszintének az arca, s elmosolyodott én pedig
visszamosolyogtam.
- Emlékszel? – kérdezte.
- Emlékszem – továbbra is egymás szemébe
néztünk. Luke elkezdetett közeledni, mikor felfogtam mit is akar…
- Na neeeem! Fogd magad vissza, kisapám! –
tettem a szájára a tenyerem, arca alig volt két centire az enyémtől.
És a gép felszállt.........................................................................
IMÁDTAM ezt is :D
VálaszTörlésIgazából újra a legjobb részeknél hagytátok abba a szemszögek megírását, puffoghatok magamban Luise és Luke reakcióján. Úgy érzem, érdekes repülőút lesz ez :D
Dó xx