2016. június 28., kedd

#remake 2.rész Találkozások






Sziiiiasztok újra itt :D Boldog nyarat!  Nos sietünk a kövi résszel is bár ezzel se nagyon csipkedtünk magunkat :P A szereplőket lassan frissítem :D Mivel 
1. Eltűntek a képek (WTF?!)
2. a szereplők 99%a már nem szerepel haha
Ja és egy kérdés: nincs valamiiii...ötletetek ki az a csaj a blog fejlécén? :$ Tök gáz de elfelejtettem. (Lujzival meg nem vagyok kisegítve mert ő sem tudja...király :D)
Na jó olvasást kívánunk!
S&L

~Luisa szemszöge~

 Eszembe jutott minden egyes apróság, ahogy Ash szemébe néztem. Elgondolkozhattam, mert arra eszméltem fel, hogy a volt barátom szorosan magához ölel, illata pedig elnyom minden a fejemben.
 - Ash! Ööö, szia! Hogy, ommm, hogy kerülsz ide? – nehéz volt levegőt vennem. Legszívesebben mamma szoknyája alá bújtam volna, habár ez szégyenletre méltó a koromat tekintve.
 - Szünetünk van és már rég jártam Olaszországban, pedig nagyon megszerettem, főleg, hogy… - egy pillanatra elhallgatott, majd megrázta a fejét és folytatta – Szóval, csodás ez a hely, és isteni kaják vannak! – felnevetett, a hangja pedig sok-sok emléket idézett bennem.
* Ausztrália! Ez a hely fantasztikus és vérbeli ausztrálok mutatják meg nekünk a szépségeit. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy az életem jelenleg egy álom, egyre sikeresebbek vagyunk, és csodás barátaink vannak! Na, meg ez a félisten, aki épp halkan szuszog mellettem…*
 Az emlékkép hatására összeszorult a szívem. Istenem, milyen naiv voltam!
 - Luise, jól vagy? Olyan fura arcot vágtál… - Ashton gyanakvóan nézett rám. Na, azt már nem, már több mint két éve szakítottunk, semmi nem ingathatja meg a döntésem!
 - Ó, persze, bocsi, azon gondolkodtam, hogy bedugva hagytam-e a vasalót otthon… Írok is gyors Sophienak, hogy nézze meg! – előkaptam a mobilom és írtam Sophianak.
 „ASH.O.S”
 - Itt van Mike meg Cal is, nincs kedved odajönni hozzánk? – intett maga mögé. Valóban ott állt az említett két srác.
 - Ne haragudj, de most nem, sietnem kell haza, ráadásul papá már biztosan vár! Szia Ash, üdvözlöm a többieket! – ééés sietős léptekkel a kijárat felé iszkoltam.
 - Luisa, várj! – utánam szaladt. Ezt. Nem. Hiszem. El.
 - Igen?
 - Nincs kedved találkozni valamikor? Megihatnánk egy kávét, vagy valami… - istenem, zavarban volt! Édesen mosolygott és a tarkóját vakargatta. Én is elmosolyodtam.
 - De, persze, de tényleg sietnem kell! Majd beszélünk, szia!
 - Király, menj csak, nem tartalak fel! – még azért megölelt és egy puszit is kaptam. Tuti rákvörös volt a fejem, pedig amúgy nem vagyok egy pirulós típus… Amint elengedett, elstartoltam és keresni kezdtem papá nap sárga autóját.
 Hazafelé az autóban elaludtam, pedig csupán 20 perc az út.
 - Bella, ébredj, itthon vagyunk! – keltegetett apa.
 - Máris? – kérdeztem álmosan, majd ásítottam egy óriásit.
 - Be ne kapj! – nevetett fel.
 Kiszedtük a csomagomat a csomagtartóból és amint beléptem a kiskapun a testvéreim egyszerre támadtak le: Alex és Fizzy két oldalról vontak csoportos ölelésbe, míg Marco és Maria a lábaimra tapadtak. A meleg fogadtatás hatására elnevettem magam.
 - Otthon, édes otthon! – sóhajtottam, majd egy kis idő után kibontakoztam az ölelésből.
 - Merre van mamma? – kérdeztem miközben az ikreket felvettem a földről. Egészen könnyűek voltak így a két kicsivel a kezemben indultam be a házba.
 - Még dolgozik, de nemsokára jön – csicseregte Fizzy. Hihetetlen mennyit nőiesedett mióta utoljára láttam. Annyira szép volt, hihetetlen büszke voltam rá. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy nagyon szoros kapcsolat fűz a testvéreimhez.
 - Figyu, Lulu, tudom, hogy csak most jöttél, meg minden, de nem dobsz össze egy carbonarat?- kérdezte Alex óvatosan. Mind kérlelő szemekkel néztek rám, még papá is.
 - Bevásároltunk hozzá… - jegyezte meg Fizzy.
 - Csak ha segítesz – kacsintottam a húgomra.
 - Carbonara! – sikították az ikrek. Elmosolyodtam. Teljesen biztos voltam benne, hogy hazaértem.

***

 Este még segítettem anyának kitakarítani a házat, ami elég kemény munka, tekintve hogy az épület háromemeletes. Fizzy is segített ugyan, de a földszint után elment mozizni a barátnőivel. Nagyjából két és fél óra kemény takarítás várt minket az emeleteken. Az ikrek s Fizz szobája rendben volt, viszont Alex birodalma maga volt a káosz. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, mikor még csak mi ketten voltunk a régi házban, mindig ő pakolta el a játékokat. Imádott pakolni, nekem nem is engedte. Nos, ez a rendmánia már meg sem látszik a szobája mintha egy szörnyen kaotikus csatatér lenne. Mamma közölte, hogy ő abba a szobába be nem megy, mert büdös van és állítása szerint a kajamaradékok már saját életet élnek. Én ezen csak jót nevettem. Aztán bementem… ééés valami megmozdult a sarokban… Egy pillanat alatt kint voltam a folyosón és bevágtam az ajtót magam mögött. Mamma karba tett kézzel állt előttem, „énmegmondtam” arcot vágva.
 - Menjünk inkább hozzám – ajánlottam fel.
 - Jó ötlet! Hoztál szennyest kincsem? – kedvesen végigsimított a vállamon.
 - A-a, szoktunk mosni – feleltem büszkén, mire ő felkuncogott.
 Az n szobám kevésbé volt posztapokaliptikus. Csak port törölni és szellőztetni kellett. Az esti szellő meg-meglibbentette a függönyt. Anya hozott fel popcornt és fagyit, majd az ágyamra telepedtünk.
 - Miért van három kanál? – néztem rá értetlenkedve. Abban a pillanatban Fizzy berobbant az ajtón. Mamma mindent tudóan kacsintott.
 - Milyen volt a film? – érdeklődtem a húgomtól és bekaptam egy falat fagyit a pattogatott kukoricával.
 - Ugyan, Lulu, senkit nem érdekel! TE mesélj! Gyerünk, milyen Anglia? És miért nem hoztál haza valami srácot? – kíváncsiskodott Fizzy. Anyára néztem, aki szintén szörnyen kíváncsi tekintettel meredt rám, amin elnevettem magam.
 - Hát jó… - egyeztem bele, majd az ölembe vettem egy párnát – Anglia fantasztikus, habár sokkal hidegebb van, mint itthon, de nagyon szeretek ott lenni. Az oktatás nagyon színvonalas, Fizz, neked is tetszene… - kezdtem lelkesen.
 - Jajj, minket nem a színvonalas oktatás érdekel! Ugye mamma? – az említett csak megrántotta a vállát és továbbra is kíváncsian figyelt. Olyan volt, mint egy kisgyerek az esti mesénél.
 - Akkor mégis mi? – kérdeztem tanácstalanul.
 - Hát a fiúk! – a húgom ezt úgy mondta, mintha teljesen természetes lenne. Az is, csak nem az ő korában.
 - Tessék? Mióta érdekelnek téged a fiúk? Nem vagy te még túl kicsi a fiúzáshoz? – vontam kérdőre.
 - Ugyan már, van barátom is! – csattant fel. Erre már mamma is felkapta a fejét. Fizzy hirtelen lesápadt, mikor leesett neki mit mondott. Hoppá, elszólta magát!
 - Francesca Perrucci! Mikor akartál erről beszámolni nekem? Mamma mia, apátok ki lesz akadva! – egyáltalán nem volt mérges, csak rosszul esett neki, hogy nem mesélte el egyből.
 - Hát, igazából nem a lányokkal voltam moziban… Mattias a neve és nagyon rendes – Fizzy teljesen vörös volt. Egy pillanatra csend lett a szobában.
 - Ááá, a kishúgom szerelmes! – visítottam fel boldogan.
 - Luisa, az istenért, halkabban már, papá meghallja! – torkollt le.
 - Késő… - szólalt meg az említett az ajtóban.
  - Papá… - kezdte volna Fizz. Anyával izgatottan figyeltük az eseményeket, én még egy kis popcornt is tömtem a számba.
 - Szeretnénk megismerni a barátodat, Francesca. Remélem, elhívod a holnapi ünnepségünkre – papá arca ellágyult, Fizz pedig megkönnyebbülten lélegzett fel.
 - Persze! – olyan édes volt azzal a boldog mosollyal az arcán.
 - Na, hagylak titeket, látom ez ilyen csajos megbeszélés… - de nem mozdult, továbbra is az ajtóban támaszkodott.
 - Nicolas, fürdesd meg  az ikreket kérlek! – tolta ki mamma. Megvárta, amíg apa lemegy a lépcsőn.
 - Oké, Luisa te jössz! – huppant vissza az ágyra.
 - Na, de mamma! Nincsen a fiúkkal semmi! – háborodtam fel.
 - Ne mondd már, hogy egy helyes srác sincsen Oxfordban! Azt egyikünk sem hiszi el – Fizz ültében csípőre tette a kezét.
 - Oké, legyen. Andynek hívják, és többször is elhívott randira de mindig nemet mondtam neki.
 - Helyes?
 - Az – sóhajtottam lemondóan.
 - Akkor nem értelek kislányom. Miért nem randiztál vele? – egyikőjük sem érthette. Ami két éve történt, teljesen összetört, mind a szakításunk Ashtonnal, mind a banda bukása… Szerettem volna valami elérhetőt, amiben lehetek sikeres. Ezért tanulok tanárnak.
 - Istenem, Luisa! Csak azt ne mondd, hogy Ashton miatt! – képedt el Fizz.
 - Én… Nagyon rosszul esett, oké? Minden, ami akkoriban történt… - birizgálni kezdtem a párna csücskét.
 - Lulu, két éve történt! – Fizzy még mindig számon kérő és felháborodott volt.
 - Képzeld, tudom! De fogalmad sincs, milyen érzés volt, hogy mindent elvesztettem, amit igazán szerettem!
 - Luisa! Nem a húgod tehet róla! Ne kiabálj! – szólt rám mamma. Sóhajtottam.
 - Tudom, bocs Fizz, de még mindig nem sikerült elfogadnom, főleg most, hogy megint találkoztam Ashhel…
 - Találkoztál vele?
 - Igen, a reptéren, elhívott valamikor kávézni… Én pedig igent mondtam – elterültem az ágyon.
 - Jól tetted kincsem! Lehet, hogy ha megint találkozol vele, képes leszel elfelejteni a múltat – mamma szavai megnyugtattak.
 - Gyere, Francesca, hagyjuk aludni a nővéred! Jó éjt édesem! – elköszönt és magával vitte a húgomat is.

***

 Egy SMS keltett reggel. Pontosabban kettő. Egy elmondhatatlanul tartalmas „???” Sophiatól és egy másik Ashtontól.
„Ráérsz ma? Sétálhatnánk egyet! xxAsh”
Válaszolnom kellett.
 „Csak estefelé, Alex ballag jövő héten és ma kezdődik a buli. 8-kor a kiskapunál? L”
 Tudtam, hogy már nem léphetek vissza. Felhívtam Sophiat.
 - Sophia Bertolucci telefonja, Sophia most nem ér rá. Hagyna neki üzenetet?
 - Angusss, az istenért, kiírja a nevem a telefon! Add Sophiet, légyszi! – a szememet forgattam. Borzasztó ez a csávó. És alacsony.
 - Mint említettem, éppen nem ér rá…
 - Fürdik? – vágtam a szavába.
 - Nem, de illetlen dolog belevágni…
 - Persze, persze, add már neki oda azt a francos telefont! – ha találkozok vele, megütöm. Ez tuti.
 - Erről beszéltem, Luisa! – sóhajtott kényesen. Ez tuti nem normális.
 - Vészhelyzet van, add oda neki a telefont! – már szörnyen ideges voltam. Nevetni kezdett.
 - Na, mi van, nem tudod, mit vegyél fel?
 - Istenem, annyira felszínes barom vagy! Add oda azt az idióta telefont Sophianak, vagy esküszöm addig foglak ütni, míg a térdemig nem érsz, aztán beadlak egy árvaházba és azt mondom az utcán találtalak – fenyegetőztem és eldöntöttem, hogy mindenképp eltöröm azt a szörnyen hegyes orrát.
  - Persze, mindenképp! – kacagott fel gúnyosan.
 - Na, idefigyelj, te idióta, beképzelt sznob! Van fegyvertartásim, ezt mindketten tudjuk, és szívesen ülök pár évet gondtalanságból elkövetett emberölésért, ha nem adod oda Sophienak azonnal azt a sz@ros telefont! – dühöngtem. Tényleg volt fegyvertartásim és ezt nagyon jó tudta.
 - Kíváncsi leszek, mit szól majd Sophia… De odaadom neki a telefont, habár egy kérlek is elég lett volna – hanghordozása idegesítő volt. Még fortyogtam, mikor Sophie csicseregve beleszólt.
 - Sziaaaa – hosszasan elnyújtotta az „a” hangot.
 - Angusss egy idióta, megfenyegettem, de nem ez a lényeg, hanem, hogy este találkozom Ashtonnal és tudom, hogy jössz nemsokára, de nem bírtam várni és… - hadartam.
 - Várj te megfenyegetted a pasim?
 - Igen, azt mondtam neki, hogy lelövöm, ha nem adja neked oda a telefont, de okos kis pincsi, egyből átadta – kuncogtam magamban.
 - Luisa, ez tűrhetetlen! Nem viselkedhetsz így vele! Ő a barátom! Szeretem! – panaszkodott felháborodva.
 - Dehogy szereted! Te is tudod, hogy nem szereted! De azért köszi, hogy foglalkozol a problémámmal!
 - Ne haragudj, én csak… - láttam magam előtt, hogy elhúzza a száját, de már késő volt, megsértődtem és a szavába vágtam.
 - Mindegy, majd megoldom, szia! – és lecsaptam a telefont. Egy pillanatig szörnyen dühös voltam rá. Aztán átgondolta és rájöttem, hogy nem volt teljesen igazam. Előbányásztam a mobilom az ágy alól (idegességemben bevágtam alá) és írtam egy SMS-t.
 „ Ne haragudj, nem voltam igazságos, ha hazaértem hívlak! xxLxx”
 Nem vártam meg a választ, leszaladtam segíteni.
 A családunk imád bulizni. De komolyan. Alex csak a jövő héten ballag, de nálunk már buli van. Mivel óriási a család, így rengeteg kaja kell. Giovanni bácsikám (akinek én vagyok a kedvence) imádja, az olasz ételeket ezért abból van a legtöbb.
 - Luisa! Indítsd az órát! Kezdhetjük! – kiáltotta el magát mamma. És onnantól kezdve nem volt megállás.

***

 19:59. Giovanni bácsi már elég részeg és eléggé teli van ahhoz, hogy ne vegye észre, ha eltűnök. Imád engem, na és szerintem élete célja, hogy férjhez adjon… Nagyon rendes a bácsikám, én is imádom, de a házasodósdi még nem nekem való.
 Letettem a poharam az egyik asztalra és a kiskapuhoz osontam. Ügyeltem, hogy nehogy valaki észrevegyen, hátha Giovanni mégis kijózanodna kicsit és keresne.
 Ashton már a kapu mellett várt.
 - Szia! – köszönt vidáman. És talán túl hangosan.
 - Pszt! Valaki meghallja, hogy leléptem és akkor az életben meg nem szabadulok a bácsikámtól! Na, meg te sem, mert azt hinné, hogy el akarsz szöktetni és titokban feleségül venni, és akkor… - hadartam suttogva. Halkan felkuncogott.
 - Egy „Szia” is elég lett volna – kacsintott.
- Oh… Szia Ash – mosolyogtam rá. Felnevetett.
 - Te semmit sem változtál! Mehetünk? – azzal átkarolta a vállam.
 - Ééés… Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.
 - Sétálni. Egy parkba. Nyugi, nem foglak elrabolni vagy megerőszakolni! – halkan kuncogott, ami inkább cincogás volt.
 - Hát, tudod, azt nem is ajánlanám, egy édes kis pisztoly lapul a táskámban – röhögtem fel. Ő pedig döbbenetében megtorpant.
 - Ez most valami fura vicc?
 - Jaj, dehogy, ilyennel nem viccelek! – hitetlenkedve nézett rám. Pontosan tudta, hogy mit nem akarok elmondani neki. Így hát rákérdezett.
 - Miért hordasz magadnál fegyvert, Luise? – sóhajtottam. Bízhatok benne, mindig is bízhattam, bár Sophia sem tudta az okát. Szerettem volna már megosztani valakivel, és ott akkor, abban a pillanatban, úgy gondoltam, hogy Ashton a legalkalmasabb személy erre.
 - Hát jó. Úgy másfél éve elmentem bulizni pár csoporttársammal…
 - Ez már rosszul kezdődik – jegyezte meg. Hát még a folytatás!
 - Nagyon magam alatt voltam, szünet volt, én Angliában maradtam, Sophia hazajött, szóval csak a csoporttársaimat ismertem. Kitalálták, hogy menjünk el vonattal Londonba. Nem ellenkeztem, amúgy is sokat jártunk oda, nagyrész ott vásároltunk ruhákat, meg szeretem is a várost. Elmentünk először valami jó hírű kicsit elit klubba. Én nagyon kényelmesen éreztem ott magam, volt egy csomó biztonsági őr, meg minden. A többieknek annyira nem tetszett, azt mondták menjünk át valami másik helyre. Semmi jónak nem voltam elrontója, így elindultunk. Egy picit lemaradtam tőlük, valami SMS-em jött, és mire a zebrához értem, ők már a túloldalon voltak. Én viszont pirosat kaptam és nem tudtam átmenni. Nem is vették észre igazából, hogy már nem vagyok velük. Hirtelen megállt mellettem egy srác és mondta, hogy menjek vele. Természetesen eszem ágában sem volt, de erősködött, aztán rángatni kezdett, és ez addig fajult, hogy berángatott egy sikátorba. Konkrétan meg akart erőszakolni, de szerencsémre elég hangosan kiabáltam és az egyik lakásban felkapcsolták a lámpát. Az ott lakó srác észrevett és azonnal lerohant, közben pedig már a rendőrséget is hívta. Végig velem ült az őrsön, amíg feljelentettem azt az erőszakos állatot. Végül nála aludtam, hagyta, hogy egyedül aludjak az óriási franciaágyon, ő pedig a kanapéra költözött. Ezért van nálam lőfegyver, beélesítve– fejeztem be a mesét.
 - Istenem, Luise, én annyira sajnálom! – ölelt meg hullasápadtan. Úgy tűnt tényleg megijedt.
 - Ugyan, megesik az ilyen tanultam belőle, ráadásul a srác, aki megmentett a mai napig az egyik legjobb barátom – mosolyodtam el.  
 - Nem, nem azt, mármint azt is. De leginkább azt sajnálom, hogy nem védtelek meg – hajtotta le a fejét.
 - Jaj, ne csináld már Ash, nem is jártunk már akkor! – csóváltam a fejem.
 - Na, igen… - sóhajtott – Szeretnék veled beszélni erről.
 - Én úgy tudom, már mindent megbeszéltünk – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.
 - Pontosan. De… Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és… és szeretném… szeretném újrakezdeni veled. Nagyon hiányzol Hercegnő!



~Sophia szemszöge~

 Két napom volt teljesen egyedül, eldöntöttem mikor Luise elment, hogy kiélvezem a saját magam társaságát.
 Luke SMS-ére jobbnak láttam, ha nem válaszolok. Nem állok készen arra, hogy lássam, azt sem tudom, hogy kellene viselkednem, ha találkozunk. Luisa mindig mindenre tudja a választ, de erről, amíg nem döntöttem mit kezdek vele, nem szólok neki.
 Telefonom pittyenése szakított ki gondolatmenetemből és ébresztett rá, hogy már 20 perce nézem könyvem ugyanazon lapját. Összecsuktam a könyvet és megnéztem ki írt. Luise írt valami összevissza betűket. „ASH.O.S.”  Felhúztam a szemöldököm, nagyra nyitottam a szemem, lebiggyesztettem az alsó ajkam. Talán segítséget kér.  De az ASH? Egyből az egyik kedvenc sorozatomra az American Horror Story-ra asszociáltam, de a betűk nem stimmeltek. Egy pár percig fejtegettem a választ, aztán visszaírtam reménytelenségemben és vártam a választ. Közben Angus írt, hogy feljön, őt válasz nélkül hagytam, nem váltott ki belőlem örömöt az, hogy jön, de az egyedüllét is unalmas volt.
 Kopogtattak. Angus ilyen gyorsan ideért volna? Londonban lakik, az én, vagyis mi lakásunk Oxfordban, még el sem kezdtem rendbe szedni magam, a pizsi melegítőm és egy lyukas póló volt rajtam, és hogy ezt tetézzük a hajam is káosz volt.
 - Mindjárt megyek! – kiabáltam és a lyukas pólóm alá gyorsan felkaptam egy melltartót és összekötöttem a hajam, csak, hogy összeszedettnek tűnjek. Nem is értem miért nem tudom magamat adni a barátom előtt hisz egy fél éve együtt voltunk, általában már ilyenkor megnyílok. Nos, ennél a „dísz” pasinál nem ment. Kinyitottam az ajtót, de nem igazán az állt ott, akire számítottam.
 - Szia, An… - arcomra fagyott a mosoly, ami még mű is volt valljuk be.
 - Helló, Soph! – intett felém Luke és lazán besétált a lakásba tökéletesen meglepődött személyem mellett. Pár másodperc, és eszméltem.
 - Nem emlékszem, hogy behívtalak – tettem karba a kezem a még mindig nyitott ajtó mellett, melynek metaforikus, szimbolikus nemzetközileg is ismert jelképes jelentése: Menj ki! Úgy lázszik Luke nem vette észre kicsit sem baráti üdvözlésem.
 - Nem válaszoltál az SMS-emre, így kezdtem aggódni érted… - mosolygott szelíden.
 - Ez megható – mosolyogtam gúnyosan és becsaptam az ajtót, ami hangosan jajveszékelt mögöttem mikor a keretbe ért.
 - Szóval, mindenképp látni akartalak… - nézett rám jelentőségteljesen és várt. Mire? Hogy a nyakába ugrok? Nyilván…
 - Arra gondoltam, leugorhatnánk kajálni és… - félbe szakítottam.
 - Térjünk a lényegre, most – utasítottam. Luke megadóan lehajtotta a fejét.
 - Bocsánatot akarok kérni – kezdte – Úgy mindenért, az Amerikában történt… dologért – hisztérikusan felröhögtem, de ő folytatta – Sajnálom, hogy elveszítettem a bizalmad és azért a szerződésért meg nem is tudok elégszer bocsánatot kérni, de hiányzol – nem mondhatja komolyan, láttam mikor őszinte és mikor nem az. Most nem láttam rajta azt a fajta „sugarat” mint a kapcsolatunk elején. Vagy akkor vágott át és most nem? Értetlenül meredtem magam elé.
 - Vagy te mész ki azon az ajtón… most! Vagy én! – próbáltam higgadt maradni. Ő elvigyorodott.
 - Tehát maradhatok? – csillant fel a szeme.
 - NEM! – már gyűltek a könnyek a szemembe, a hirtelen dührohamom miatt.
 - Nem! Kifelé! – mutogattam az ajtó felé – Te! Ti pasik kiöltétek belőlem mindazt, amit szerettem magamban! – eltört a mécses – Az összes önbizalmam a béka segge alatt és te most hirtelen berobbansz, mikor összeszedném magam!? Nem! Luke, menj el most! Jó? – nem tudom miért kérdeztem meg, hogy „Jó?”. Elindult felém, megállt előttem, és amire végképp nem számítottam, megölelt.
 - Te mégis mi a francot képzelsz!? – löktem el magamtól és a hátát tolva az ajtóhoz tessékeltem. Az, hogy a fejem milyen vörös lehetett… tippem sincs. Mikor kitoltam a küszöbön meglepődve szembefordult velem. Fenyegetően ráemeltem a mutató ujjam.
 - Ne merd még egyszer! – becsaptam az ajtót.
 - Sophie, ne csináld már! – kopogott erőtlenül.
 Elégedett mosollyal vágódtam a tanulós fotelomba, még kétszer kopogott aztán csend. Perceken belül újabb kopogtatás hallatszott. Még nem ment el? És újra kopogott, immár erősebben, még csengetett is. Mérgesen felpattantam és kinyitottam az ajtót és ráordítottam az ott állóra.
 - Mit akarsz még? – csak most épp Angus állt ott.
 - Oh… Helló Angus – nos, ez egy kicsit sem hangzott kedvesnek. Eltátott szájjal nézett rám s utána próbálta kiszedni belőlem e kedves fogadtatás okát.
 - Megyek zuhanyozni – vetettem oda – Ha Luise hív, kiabálj, oké?
 - Oké – bólintott majd benyomta a BBC-t. Szememet forgattam Angus híradó mániáján. Nem is érdekli, mi megy a nagyvilágban, csak felnőttnek akar tűnni, hogy a szülei rá hagyják a családi vállalkozást, ha elvégzi a jogot.
 Zuhanyzáskor megy a legjobban a gondolkodás. Miért mondtam ezt Lukenak, amit mondtam? Nem is igaz. Nagyon sok dolgot szeretek magamban. Például… magabiztos vagyok! Kihúztam magam. Oké, ez nem igaz, én vagyok maga a bizonytalanság. Mindig őszinte vagyok, kivéve Angussal, mondjuk Luisenak se szóltam Luke SMS-éről… Reménytelen vagyok, és hisztis és úristen ezek tűnnek a legőszintébbnek. Ha belegondolok, amit Lukenak mondtam, az is eléggé mélyről a tudatalattimból jött, eddig fel sem merült bennem a gondolat. Igaz lehet? Csörög a telefonom, Angus hangját hallom… Inkább közbelépek. Kiléptem a kabinból, egy törölközőt magamra csavartam és kiszaladtam a fürdőből. Átvettem a telefont a fotelben ülő fiú kezéből és beleszóltam. Luise volt, megfenyegette Angust és találkozott Ashtonnal. Milyen meglepő egybeesés, hogy Luke is pont ma nyögte be, hogy hiányzom… Szóljak Luisenak? Megijedtem és hirtelen az Angussal kapcsolatos dolgot hánytorgattam fel. Undorító milyen hamisak ezek a szavak. Luisa megsértődött, remek.
 Holnap megyek inkább haza Olaszországba. Egy perccel sem bírom tovább Angliát.
 Ráförmedtem Angusra.
 - Miért nem kiabáltál? – kérdeztem idegesen.
 - Olyan szép vagy mikor mérges vagy – ettől a mondattól az arcom olyan lehetett, mint amire tenyérrel rávágtak. Tessék?
 - Köszönöm – lágyultam el. Vajon mennyit gondolkozhatott ezen?
 Felállt és megcsókolt. Közelebb húzott magához és éreztem dudorodó nadrágját, amit valószínűleg az egy szál törölköző váltott ki. Minél előbb le kellett állítanom, semmi kedvem ehhez az egészhez.
 - Khmm… – köhintettem kínosan, miközben Angus már a nyakamat puszilgatta. Felnézett rám, értetlenül.
 - Asszem’ elmegyek felöltözni – sarkon fordulta és visszaszaladtam a fürdőbe, ahol kikészített teljesen „NEM SZEXI” cuccom hevert. Szegény Angus, mosolyogtam magamban, és ami a legfurább, teljesen közömbös volt a helyzet. Pár mozdulattal visszamentem a hoppon maradt pasimhoz.
 - Minden rendben, Soph? – kérdezte. Nincs, tehát inkább nem válaszoltam és témát váltottam.
 - Holnap megyek vissza Olaszországba, Luise öccse ballag… és anya sincs jó passzban. Tehát most csak szeretnék egyet filmezni, nyugodtan – mosolyogtam. Angus elindított valami tökéletesen unalmas filmet, ami többnyire a politikával kapcsolatos témákat dolgozta fel. Én a fotelomban ültem, összehúzódva, bebugyolálva egy pokrócba. Anglia hűvösebb, mint Olaszország. Angus a szoba másik sarkában foglalt helyet az ágyamnál. Sosem voltunk olyan összebújós páros. Már majdnem elaludtam a filmen és még meg sem fogalmazódott bennem a kérdés miért ezt a szörnyen unalmas filmet nézzük, mikor megláttam, hogy Angus jegyzetel.
 - Te mégis mi a jó istent csinálsz?
 - Szakdolgozatot – vetette oda.
 - Egy film alapján? – kérdeztem majd rájöttem, hogy nagy hiba volt, mivel elkezdte taglalni a film által bemutatottakat és azok fontosságát.
 - Tehát, igen, film alapján – zárta le büszkén.
 - Oké – körülbelül az utolsó mondat érdekelt.
 - Hé! – esett le – A szakdogát már le kellett adni! – figyelmeztettem.
 - Apám kért haladékot nekem – ezek hallatán felfortyantam és felpattantam. Kiszedtem a DVD lejátszóból a lemezt és a kezébe nyomtam.
  - Apukád nem írja meg helyetted – mosolyogtam gúnyosan.  Elegem volt, hogy apuci tökéletes kisfia mindent megkap és már nem is a tisztességes keretek közt. Az olasz véremet nem meghazudtolva elküldtem haza a kisfiút megcsinálni a házi feladatát, nem túl kedves módon.
 Ránéztem az órámra. 10:00. Mg eljutok Olaszországba ma… Gyorsan kirámoltam a szekrényem bele egy hatalmas bőröndbe, felkaptam egy szaggatott farmert egy csipkés felsővel. Nagy nehezen lecipeltem a legnagyobb nehézségű bőröndöm és már készültem volna, hogy hívok taxit.
 - Segítsek? – szólalt meg valaki a hátam mögött. Megpördültem a tengelyem körül. Luke volt az.
 - Mégis mit csinálsz itt? Kérdeztem meglepetten.
 - Hát tudtam, hogy egyszer kimozdulsz és… vártalak – mosolygott édesen.
 - Kérjek távoltartásit? – húztam fel a szemöldököm. Luke elképedt arcán elnevettem magam.
 - Isten ments! – emelte magasba a kezét.
 Épp arra jött egy taxi, leintettem. A taxis segítőkészen kiszállt és segített betenni a bőröndöt a csomagtartóba.  Beültem, majd Luke is bevágódott mellém.
 - Hová parancsolnak? – fordult hátra a sofőr mikor ő is beült.
 - A reptérre – mosolyogtam.
 - Repülünk? – kérdezte a mellettem ülő.
 - Én igen, te nem – forgattam a szemem. Elhallgatott és csendben ültük végig az utat a Heathrow repülőtérre.
 A kis hang, ami mindenhol egyforma, közölte, hogy másfél óra múlva indul a gépem. Beálltam a sorba, vagyis beálltunk a sorba a becsekkolásnál, mivel valamilyen érthetetlen módon Luke is jött utánam, mint egy árnyék. Én következtem.
 - Hová parancsol?
 - Milánóba – mosolyogtam ugyanolyan semmitmondóan a nőre, ahogyan ő rám. Pötyögött, valamit matatott az egérrel, majd rám pillantott.
 - Neve?
 - Sophia Bertolucci.
 - Köszönöm, öné az F8-as ülés. Jó utat! Következő! – tehát menje innen.
 - Hová parancsol?
 - Milánóba.
 - Mamma mia, Luke! – akadtam ki.
 - Neve? – folytatta a nő nem törődve semmivel maga körül.
 - Luke Hemmings – az idős nőnek Luke neve nem jelentett semmit, bár már tinik tömege gyűlt körénk, némelyik sírva is fakadt. Én a lehető leggyorsabban menekültem a helyszínről.
 Átmentem az összes lehetséges ellenőrzésen majd felmentem a kapuhoz mely a géphez vivő buszhoz megy. A kapu előtt egy halom ember várakozott már. Kerestem egy nyugodt helyet, elővettem a telefonom és rányomtam Luise nevére.
 - Ciao – szólt bele lágy hangon, megnyugtatott, hogy hallom.
 - Hellooo… - kezdtem – Elindultam – gyors, velős és tökéletes kifejezése a „két nappal hamarabb megyek, mert már elegem van a sznob angolokból” – nak. Luise egyből értette mit akarok.
 - Már? Nem két nappal később akartál jönni? – hallottam a hangján a kíváncsiságot és az értetlenséget.
 - Igen, meguntam Angliát – nevettem.
 - Haha, hahaha… - nevetett ő is, de mintha nem rám figyelt volna teljesen. Bár ezt a családja mellett meg is értem.
 - Figyu, lépek, majd írok, ha leszálltam. Puszi! – és kinyomtam.
 Tárcsáztam anyukám.
 - Szia, életem! – szólt bele, hangja vidám volt.
 - Szia, anyu! Az a helyzet, hogy két nappal előbb megyek, meguntam az angolokat.
 - Rendben van drágám, várunk Noah-val – a háttérben mackós férfihangot hallottam – Igen… Noah… Majd… Ne… Menj már… - verekedés a telefonért – Majd ha megjön! – anyukám tekintélyt parancsoló hangja mindent elárult, tehát Noah visszavonult – Van egy kis meglepink – hangja izgatott volt.
 - Alig várom, hogy megtudjam!
 - Nekiállok főzni akkor. Mit ennél?
 - Csinálsz pizzát? Olyan olaszosan! – úgy mondtam, mint egy kisgyerek.
 - Persze csillagom! Siess, várunk!
 - Puszi anya, Noahnak is!
 - Ő is puszil, én is! Szeretünk!
 - Én is titeket! – leraktam, mire Luke odalépett.
 - Hogy vannak anyukádék? – érdeklődött.
 - Jól, köszönik – mosolyogtam.
 - És te? – kérdezte – Hogy telt az elmúlt két éved? – ezt a kérdést olyan könnyedséggel tette fel, mintha nem tett volna tönkre lelkileg.
 - Fordulj fel – mondtam gyorsan, a kapuk kinyíltak, hogy drámaian elviharozhassak. Átszaladtam az alagúton, ő valamiért könnyedén tartotta a tempót. Talán, mert kétszer akkora lábai voltak, ezért kétszer akkorát lépett, mint én. Tök logikus.
 - Tudom, hogy egy köcsög voltam, de hányszor kérjek még bocsánatot? – nézett rám könyörgően.
 - Egyszer se, inkább hagyj békén – Luke mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.
 - Tényleg őszintén nem akarom, hogy haragudj, ezért is próbálkozom újra, hogy jóban legyünk.
 - Luke ez zaklatás! – könyörögtem.
 - Talán – vigyorodott el – De legalább látod, milyen lelkes vagyok! És ami a legjobb, melletted ülök – mutatta fel a repjegyét.
 - Hát ez csodás – mondtam gúnyosan.
 - Tényleg örülsz? – képedt el.
 - Aha. Nagyon – feleltem unottan.
 - Nem úgy hangzik – bizonytalanodott el.
 - Mert nem is. Luke kellemetlen a közeledben lennem! – fakadtam ki.
 - Remélem ezt meg tudom változtatni, amíg Olaszországba érünk.
 - Az egy órát tesz ki és már több mint két órája szórakoztatsz. Szerintem reménytelen, én feladnám – mondtam reménykedve.
 - Ne reménykedj, Cica! – karolta át a vállam. A busz odaért a repülőhöz és elfoglaltuk a helyünket… Természetesen egymás mellett.
 - Kérsz fél fülest? – nyújtotta nekem a fülhallgatót. Elfogadtam, addig sem beszél. A Nickelback Lullaby című száma volt a lejátszási lista elején. Fájdalmas emlék hasított a szívembe. Az első közös repülésünk. Ránéztem. Ő végig az én reakcióm figyelte. Tudta, hogy ez a szám különleges. Most először tűnt őszintének az arca, s elmosolyodott én pedig visszamosolyogtam.
 - Emlékszel? – kérdezte.
 - Emlékszem – továbbra is egymás szemébe néztünk. Luke elkezdetett közeledni, mikor felfogtam mit is akar…
 - Na neeeem! Fogd magad vissza, kisapám! – tettem a szájára a tenyerem, arca alig volt két centire az enyémtől.
 És a gép felszállt.........................................................................


1 megjegyzés:

  1. IMÁDTAM ezt is :D
    Igazából újra a legjobb részeknél hagytátok abba a szemszögek megírását, puffoghatok magamban Luise és Luke reakcióján. Úgy érzem, érdekes repülőút lesz ez :D
    Dó xx

    VálaszTörlés