Prológus
„A naplemente is olyankor a legszebb, ha
szabálytalan felhők borítják az eget, mert csak így mutatkozhat meg az a sok
szín, amelyből az álmok és a versek születnek.”-Coelho
Felnéztem a naplómból, már esteledett. Halvány
narancs és vörös különböző árnyalatai játszanak az égbolton. Imádom a
naplementét nézni. Annyira megnyugtató, összecsuktam a könyvem, s hanyatt
feküdtem. Szeretek lejárni a Sempione parkba írni. Meg nézni, ahogy a nap fénye
csillan a parkban lévő tó sima víztükrén megcsillan. Felültem.
Haza kéne már mennem, anyukámnak már biztos
szüksége van a segítségemre. Nem vagyunk gazdagok, nevelő apukám a helyi jól menő
focicsapat edzője, mellette boltot vezet, anyukám meg egy cégnél ügyintéző. De úgy
alapból megvan mindenem, amire szükségem lehet.
Most
kezdtem az új naplóm, még csak sima lapok voltak benne. Az előzőt pár évvel
ezelőtt tele írtam mindenféle gyerekes dologgal. Akkoriban úgy kezdtem: „Kedves
naplóm...”
Hiszen, mindenki így kezdi… vagy nem?
~Kedves naplóm!~ bemutatkozzak? A fene is
magamnak írom…~ Sophia Bertolucci. Milánóban élek, 16 éves vagyok. Félig magyar
félig olasz vagyok. Ennek elég érdekes sztorija van. Anya 20 éves korában
kijött egy egyhetes vakációra, Olaszországba és megismerkedett Lucio
Bertoluccival, aki az apám, de egy éves koromban elhagyott minket egy másik nő
miatt. Most, hogy belegondolok ez nem is érdekes… na, mindegy.
Azért apukámról is ragadt rám pár dolog, például,
hogy nagyon nagyra nőttem. 173 cm magas vagyok. A szemem mogyoróbarna, akár
apámé volt. Vagyis, én nemtudom, anya mondta, hogy hasonlítok rá. A fehér bőrt
és a szőke hajam viszont anyukámtól örököltem. A fehér bőr, egy kicsit gáz, így
a többi lány mellett, elég nevetségesen nézek ki, hogy míg ők gyönyörű
barnasággal jönnek iskolába vissza ősszel, én vörösen és még szőkébben, mint
ahogy elmentem.
Kezdetben emiatt ki is közösítettek. Egy barátnőm
volt csak, Luisa. Őt már szinte testvéremnek mondhatom, 1.-s korunk óta
ismerjük egymást, de csak néhány éve
vagyunk barátok. Ezt majd később. De annyit tudni illik, hogy ő is vállalta a
száműzetést velem, mikor a többi lány bántott, kinézetem miatt, mert egy kicsit
más vagyok, mint ők.
Később, mikor már kicsit nagyobbak lettünk, ők is
alábbhagytak a piszkálódással, és jóban lettünk. Mert egy dolog összekötött
minket. A zene. Erről elmesélek egy rövid történetet:
Nemrégen
történt ez az áttörés, egyik délután, Luisa meg én a kedvenc bandámtól, a 5
seconds of summetől énekeltünk egy dalt, a parkban, mert készültünk az
énektanárhoz.
A wherever you are volt. És ők odajöttek hozzánk,
hogy mi is 5sosFam-ok vagyunk, és innentől kezdődött a barátság (?)… Nemtudom,
nem felejtek, de megbocsájtok…
Szóval a 5sos hozott össze bennünket velük. ~
beraktam a fülhallgatómat, és elindítottam ezt a számot, úgy kedvem támadt
meghallgatni… napi 100x. Felcsendült az első akkord.
A szívem együtt lüktetett a zene ritmusával. Majd
Luke elkezdte énekelni az első pár sort, s én automatikusan énekeltem vele…
„For awhile we pretended thet we never had to end
it but we knew we’d have to say goodbye….”
Nem törődtem vele, hogy kik hallanak.
„ Torn in twoooo…and i know i shouldn’t tell you.
But I just can’t stop thinking of you…
Wherever you are..youuu
Wherever you are”
Magával
ragad ez a dal akárhányszor meghallom, és olyankor mindig elképzelem, hogy Luke
mellett állok a színpadon és éneklem vele együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése