#remake 1.rész Csúf igazság

Sziasztok, immár KÉT ÉVE nem volt rész. Ahogy a részben is hangsúlyt kap az idő múlása, mi is nőttünk agyilag is fizikailag is érettebbek lettünk Lujzi barátnőmmel, aki javasolta, hogy mi lenne ha felélesztenénk a blogot. Mondtam, hogy "miért ne", tehát belevágtunk. nem is szaporítanánk a szót. (Nagyon bocsi, hogy eddig nem jelentkeztünk <3 ) Jó olvasást. 

U.I.:A színkódot kiszedjük mert nem látjuk értelmét

 Lujzz&Sophie

~Sophie szemszöge~

Feszülten ültem az egyetemi iroda várótermében, falán régi polcok voltak szinte végig, s rajtuk, még régebbi könyvek sorakoztak. Itt az Oxfordban ügyeltek a tisztaságra, főleg így a nyári szünet előtt tartottak nagytakarítást, hogy a nyáron már ne kelljen annyit bejönni a takarító brigádnak. Cseles.

A teremben, körben székek voltak, hogy alkalmassá tegyék a helyiséget arra, amire szánták, várakozásra. A székeken elszórtan diákok ültek. Egyesek olvastak, mások elmélyülten hallgatták a fülhallgatóból még így is kihallatszódó zenéjüket, egy székkel arrább egy tejföl szőke hajú, szemüveges lány ült és olykor rám pillantott amolyan analizáló tekintettel. Fura.

Épp vizsgaidőszak volt, ami jelen pillanatban a meghibásodott rendszer miatt körülményesebbre sikeresett, leadni készültünk a szakdolgozatot. Így kerültünk így mindannyian ide. Egy hosszú vörös hajú lány libbent be az ajtón, ebben a pillanatban a szőke hajú megszólalt.

- Hello…- mintha tétovázna. Meredten bámultam magam elé, biztos, hogy nem hozzám beszél. – Khm… bocsi! –integetett felém. Mégis hozzám beszél… elpirultam.

- Igen? –kérdeztem meglepetten. A lány is elvörösödött, pirulásom láttán. Láncreakció… hehe.

- Christina vagyok! Szia. –nyújtotta a kezét. Közvetlen lány.

- Sophie. – fogadtam el mosolyogva.

- Bocsi, hogy csak úgy megszólítottalak, de annyira ismerős vagy valahonnan. Nem vagy híresség véletlen?- nevetett, kényszeredetten visszanevettem és ingattam a fejem, hogy „nem” és mantráztam a megszokott mondatom: Csak ne hozd fel Luke-ot. Csak ne hozd fel Luke-ot.

-Várj csak! Rájöttem!- kiáltott fel önkívületében, felvilágosodott arccal. Kifújtam a levegőt, felkészültem a legrosszabbakra és reménykedtem a legjobbakban. –Te jártál Luke Hemmings-sel ugye? – lemondóan lehajtottam a fejem. Két éve. Két kib@szott éve történt, miért kell titulusokat aggatni a másikra? Életem legnagyobb baklövése volt Luke Hemmings.

- De. – Horkantottam oda, immár kevésbé barátságosan. Tudom, hogy fogalma sincs a történtekről, de… miért nem? A hülye szerződés az oka!

- Ne haragudj, gondolhattam volna, hogy kényes téma. –mondta már óvatosabban. –sajnálom, hogy ez lett a vége, nem tudom milyen híres pasival járni, de én sem bírnám, hidd el. Az a sok rajongó… - Vállamra tette a kezét, hogy jelezze együttérzését. Eldurrant az agyam, valakit így hirtelen megütöttem volna ott helyben, de láttam a szemén az együttérzést és az őszinte sajnálatot. Elmondjam neki?

- Köszi, de nem egészen az történt, amit hiszel, amit mindenki hisz… - láttam rajta, hogy értetlenkedik. Bekönnyeztem, basszus. Könnyes szemmel csapkodni kezdtem jobbra, balra zsebkendőt keresve. Ő átnyújtott nekem egyet és azt mondta: - Miért mi volt? Sophie nekem elmondhatod. - Szívére helyezte kezét az őszinteség jeleként. Elmondom. Már két éve tartogatom, mégis ki figyelne már? Mégis mi bajom származhat belőle? Talán ő is egy kémük?

- Aláírattak velem egy titoktartási szerződést. – a szavak figyelmem ellenére buktak ki belőlem. Christina hatalmas kék szeme tágra nyílt. – Köteleztek, hogy ne mondjam el a dolgot senkinek, vagy bajom lesz belőle. Két éve tartogatom. Meg tudod tartani a titkom? – hülye vagyok… nem meggondolatlan. Ő egy vadidegen lány, semmit nem tudok róla. Már mindegy volt.  Kimérten bólintott. Meglepettségében egy hang sem jött ki a torkán.

- Nos. – hunytam be a szemem, egy jó ideje nem hoztuk szóba a dolgot… csak mikor „Luke exe voltam”… tehát csak nap, mint nap. –Luke megcsalt egy modellel még az amerikai turné alatt…

- MIII? –eltátotta a száját. – És… ez… hogy? És… Úristeeen! -  a ’n’ hangot kicsit megnyomta. Kereste a szavakat, el tudom képzelni, hogy érezhet. Elmosolyodtam.

- Aztán, mondtam, hogy többé már nem tudok bízni benne …elég nehéz elnyerni a bizalmam, hát még aki elveszíti. Elég magamnak való vagyok.

- Akkor miért mondod ez ezeket nekem? – Öt pontos kérdés. Felnevettem.

- Magam sem tudom, őszintén. Nem vagyok egyszerű eset. –ekkor már ő is nevetett és megölelt. Hoppá, erre nem számítottam. Mázli, hogy szeretek ölelkezni. Luisie már rég csapkodna és mondaná, hogy ő ezt nem szereti.

- Köszi., hogy elmondtad, és bizalmadba fogadtál. De Luke hogy tehetett ilyet olyan szép barátnője volt és… - lemondón ölébe ejtette kezét mellyel végig gesztikulált. - nem tudom.

*  *  *

Érzelmekkel telítetten vágtam be magam mögött a garzonunk bejárati ajtaját. A konyhából isteni illatok szálltak és Luisa felháborodott kiáltozása arról, hogy le kéne szoknom a csapkodásról, talán majd egyszer. Szimatoltam, Luisie specialitása, szezámos csirke a mai menü.

-          Finom a csirke illata. – bókoltam, hogy lehiggadjon. Beléptem a konyhába.

-          Köszi! – villogtatta felém a már évek alatt begyakorolt, tökéletes mosolyát. Igyekeztem póker arcot vágni.

-          Mi van? – Kérdezte. Lelepleződésem miatt, úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak.

-          Miért kérded? – kérdeztem vissza olyan szenvtelen hangon amilyen tőlem telik. Csípőjét kitolta, rendszerint jobbra, derekára helyezte kezét és fontoskodó, analitikus és gondolatolvasó tekintettel meredt rám. Annyit mondott.

-          Ismerlek. – hogy az évek során mennyit hallottam már ezt a szót. Bezzeg azt mondaná többet: Igazad van. Nálunk az már piros betűs ünnepnapnak számít, tehát ritka. – Már megint „ Luke ex barátnője” voltál? –lemondóan bólintottam. Tényleg ismer. – Ó drága! – megölelt. Na, igen a másik ünnepnap, mikor ölelkezős hangulata van. Ma mindenki ölelget. Nahát!

-          Mindegy is. – rezgett a telefonom. Felkaptam a készüléket és a barátom neve alatt egy SMS értesítés állt. – Angus írt. – Luisa felhorkantva nevetett a pasim neve hallatán. – Most miért vagy ilyen? – kérdeztem felháborodva.

-          Ja, semmi… csak a nevét sose fogom megszokni. Olyan, mint mikor egy hörcsög tüsszent. – nevetgélt egy sort a béna poénján, én a szemem forgattam.

-          Átjön vacsira… ha nem baj. – kezdtem óvatosan.

-          Jöjjön csak, készítsek neki valami magvas répás finomságot, cuki műanyag tálkában?

-          LUISA! – ripakodtam rá.

-          Jó, bocsi, na. Csak olyan vicces.  – nevetgélt magában.

-          Lépek tanulnom kell, holnap után ZH és nem volna jó így az utolsó félévben sem.

-          Ooookay. - lentről kezdte és a mondat végén felvitte a hangsúlyt.

Levágódtam a fotelembe és elővettem az irodalom könyvem, mert hát én bölcsész leszek. Tanultam szorgalmasan. Pittyent a telefonom, havi emlékeztetőt kapok Adamtől, hogy a szerződés még élés bla bla… De ez most kivételesen nem Adamtől, hanem Luke-tól jött…

~Luisa szemszöge~

Egész gyorsan végeztem az óráimmal, így hát siettem haza, ami annyira nem is otthon van, de legalább nem kollégiumban kell laknunk. Tudtam, hogy Sophie éhes lesz mikor haza ér, ezért gyorsan összedobtam egy szezámmagos csirkét. Már majdnem kész voltam mikor Sophia megérkezett és elújságolta a fantasztikusan jó hírt miszerint drága barátunk Angus nálunk vacsizik. Nem kedvelem a srácot, nagyon nem.

Hét óra elmúlt, már meg volt terítve, Angus pedig természetesen az utolsó pillanatban esett be.

- Tudja egyáltalán, mikor van vacsi? – vetettem oda Sophienak miközben igyekezett ajtót nyitni.

-Luisa! Legyél vele kedves! – úgy nézett rám, mint anya mikor kicsi voltam. Sóhajtottam egyet, és a konyhába léptem (nem túlzok a lakás olyan kicsi, hogy a konyha és a nappali egy lépésre van egymástól).

- Jó estét, Luisa! – köszönt Angus kimérten az orrát magasra emelve – Kellemes illatok járják be ezt az aprócska helységet! Mi a vacsora? – fúú, de meg tudnám ütni… Az orra úgyis pont szemmagasságban van. Pontosan ugyanakkora, mint Sophia! Pedig ő átlagos magasságú…

- Szezámmagos csirkemell, Angusss, burgonyapürével – hihetetlen, hogy a srácnak fel sem tűnt az iróniám. Sophienak viszont annál inkább. Szúrós szemekkel méregetett, de csak kacsintottam és az asztalra tettem a vacsorát.

- Oh, Angusss, nem szeretnék udvariatlan lenni, de szívesen adok egy párnát, vagy vannak jó vastag enciklodépiáink is… Csakhogy elérd az asztalt – figyeltem Sohpie reakcióját: a feje bevörösödött és láttam rajta, hogy most kihúztam a gyufát. Mindig próbálom addig húzni, amíg olaszul nem kezd beszélni, de nagyon ritkán sikerül.

- Nem köszönöm, de legközelebb főzhetnél nemzetiségi ételt, az olasz konyha igazán fantasztikusan gazdag íz világú! – lelkes volt. Pedig a magasságával piszkáltam. Sophie egész vacsora alatt csendben volt, csak Angus felemelő elméleteihez szólt hozzá néha. Láttam, hogy valami bántja, de nem szóltam, valószínűleg a ’Luke Hemmings exbarátnője’ téma van a dologban.

Vacsora után a szobámba vonultam, nem volt kedvem tovább a kis hörcsög társaságához, így hát elővettem a gyakorlatos papírjaimat. Lassan döntenem kell, hogy melyik középiskolát választom, ugyanis van egy nyaram rá, utána muszáj mennem. Már csak az az egy félév választ el a tanári diplomámtól. Szeretnék Oxfordban maradni, vagy a környéken, de tudom, hogy otthon is szükség lenne rám. Anyának rengeteg dolga van a tesóimmal, főleg mióta az ikrek megszülettek. Jövő héten lesz a második születésnapjuk, ráadásul a legidősebb kistesóm középiskolai ballagása is lesz, egyszóval a hétvégén repülök haza. Alex, a legidősebb öcsém most végez a gimiben, és már alig várja, hogy mehessen egyetemre. Gyógyszerésznek készül, hihetetlenül okos, és én nagyon büszke vagyok rá. Fizzy, az egyik húgocskám most ment fel a gimibe, és hihetetlenül élvezi. Nem csodálom, gyönyörű arca van, kedves és mindenki imádja. Azt mondják, akik ismernek, hogy teljesen egyformák vagyunk, de szerintem ez egyáltalán nem igaz, a húgomnak szebb arca van. Az ikrek kicsik még ugyan, de az ő természetükben egyszerre jelennek meg a görög és az olasz tulajdonságok. Anya negyedrészt görög, apa pedig echte olasz, szóval elég erőteljes jellemünk van.

Másnap reggel, illetve hajnalban egy SMS keltett. Alex volt, hogy beszéljünk, amilyen gyorsan csak lehet, így hát felhívtam.

- Ciao bella, mikor jössz haza???  Mamma teljesen ki van akadva Fizztől meg az ikrektől, és most nekem kell őket hurcolnom minden fele, szalad a ház, papá főzött, a fele odaégett, majdnem felgyújtotta a konyhát. Szükség van rád, a hétvégén indul a vendégség és… - hadarta egy szuszra, de nem tudta befejezni, mert mamma meghallotta.

- Alexander, kivel beszélsz?

- Mamma, hagyj telefonálni!

- A nővéred az??? Luisa? Le mie stelle! Alexander add ide a telefont!

- Mamma, én beszélek vele! Majd ha befejeztem odaadom! – ez nem jött össze, mamma valószínűleg kivette a mobilt a kezéből, de mielőtt beszélni kezdett volna még gyors lerendezte e többieket.

- Nem, nem, kérem a telefont! Francesca, vedd le az öcsédet az asztalról légy oly kedves! Maria! Nehogy hozzányúlj a vasalóhoz!! Alexander, vedd már el a húgod a vasalótól! Mamma mia! Itt vagyok már bella, hogy vagy kicsi kincsem? – mamma hangja ellágyult, ahogy hozzám kezdett beszélni.

- Jól vagyok, mamma, péntek reggel száll fel a gép, délutánra otthon vagyok! – hiányzott már a családom, régen voltam már otthon.

- Jól van, bella, várunk haza édesem! Te amo, bella, te amo! – ééés anya elérzékenyült.

-Te amo, mamma, de ne sírj, már félig otthon vagyok! – és ekkor megérkezett a konyhába papá (merthogy a konyhában voltak, ezt biztosra tudom).

- Aria, kivel beszélsz? Luisa van a vonalban? Én is beszélni akarok az én angyalkámmal! – mamma készségesen átadta a telefont, miután elköszönt. Még hallottam a háttérben a hangját, de egy pillanat alatt elhalkult, papá valószínűleg átment a nappaliba.

- Ciao, bella, hogy vagy angyalom? – apa hangja fáradtan csengett.

- Ciao, papá, jól vagyok, ne aggódj, nemsokára megyek már haza!

- Várunk angyalom, nagyon várunk! Mamma keveset alszik mostanában, kell neki egy kis pihenés. Te pedig olyan jól elvagy az ikrekkel! – papá sóhajtott egyet.

- Tudom, hogy fáradt és te is az vagy! Ne is tagadd hallom a hangodon! Leadom a gyakorlati jelentkezésem és megyek haza! Maradok, sokáig maradok, hiányoztok már nagyon! – apa felnevetett.

- Te is nekünk, angyalom, te is nekünk! Na megyek, hallom hogy hiszti van! Jó legyél bella, vigyázz magadra! – és már gyorsan ki is nyomta. Mosolyogva tettem le a telefont elkészülődtem és bedobtam a táskámba a jelentkezési lapot. Egy hajós iskolát választottam ami Olaszország és Anglia között lebeg. Tökéletes.

A repülőgépek szörnyű zajosak. Ezzel a gondolattal érkeztem haza, illetve még csak a repülőtérre. Lekaptam a bőröndöm a szalagról és épp indultam volna a kijárat felé, hogy fogjak egy taxit hazáig, mikor valaki a nevemen szólított.

- Luisa? – megismertem a hangját. Ó, hogyne ismertem volna! Ez a hang suttogott olyan szépeket a fülembe, mikor nem tudtam aludni éjszakánként, ő énekelt nekem mikor rossz kedvem volt. És ő az, akinek a hangját már két éve nem hallottam, csak a rádión keresztül. Lassan megfordultam, tudtam, hogy Ő fog állni előttem, de nem voltam rá felkészülve, még két év után sem.

És akkor ott, a repülőtér kellős közepén, két év után újra találkoztam Ashton Irwinnel….